KAT-TN receptre

Az első dolog, ami eljutott Tatsuya tudatáig - persze az idegesítő pityegést leszámítva - a szúró fájdalom volt, ami a torkát szorította, és az, hogy orra lassacskán cseppfolyóssá vált, így lehetetlenné téve a lélegzést. Óvatosan csúszott a hatalmas francia ágy szélére vigyázva, hogy végig a takaró óvó menedékében maradjon. Majd halálmegvető bátorsággal nyúlt ki, a hideg félhomályba, és tapogatta végig a földön heverő ruhákat a telefonjáért. Amint már markában érezte a lármás készüléket, rögtön visszahúzta karját a kellemes melegbe. Már csak a köhögő rohamot kellett túlélnie, és már sikerült is kikapcsolni az ébresztőt. Egy pillanatig még kábán meredt a hajnali sötétbe, közben pedig lassan tartott egy átfogó vizsgálatot.

Lábujjak megvannak, rendben. Lábakat enyhe fájdalom járja át, de rendben, ez betudható a tegnapi táncpróbának. Has üres... rendben. A mellkas fázik. Vállak rendben. Kezek - most már ismét a melegben - rendben. Torkot szúró, égető fájdalom járja át. Fej... valami megfoghatatlan zavaros lé tölti ki, ami előző este még határozottan az agy lehetett.

Na jó, ez kifejezetten nem sok jót ígér, gondolta Ueda, és lassan elkezdte bepötyögni a helyzetjelentését az ügynökségnek. Közben próbált, minél kevésbe kiemelkedni a paplan öleléséből, mert bár hátán néhány izzadságcsepp futott végig, testét mégis rázta a hideg. Rendben, a céget értesítettem most már nyugodtan betegeskedhetek itthon, szögezte le magában. De akkor még mire vár? Miért szorítja még mindig magához a mobilját? Talán, szólnia kéne a többieknek is? Vajon érdekelné őket?

Szomorkásan tűnődött a címjegyzékét böngészve. Tengernyi szám, és név. Az igazat megvallva, szinte minden JE-s idol telefonszáma illetve még jó pár táncos, junioros, zenész elérhetősége meg volt neki. De vajon, ezek közül mennyinek számít is valamit?

Mindenki azt hiszi magának való, nem szeret bulizni, pedig ha igazán ismernék tudnák, hogy ha táncot nem is, de a társaságot azt szereti. Bár visszahúzódó és csendes, de energiával töltik fel partik, a nyüzsgés. De ki választaná az ő társaságát, főleg mikor taknya-nyála egybefolyik, és beszélni alig tud a torokfájás miatt.

Csendben elvegetálgatok, majd én itt egyedül, aztán holnap... vagy inkább, holnap után visszamehetek a mókuskerékbe, határozta el magát némán. Míg próbálta feledni a tényt, hogy milyen nehéz lesz ezt kivárni. Szívesebben vállalna inkább egy egész napos táncpróbát, mint a csöndes semmittevést szobája magányában. Dühös szusszantás kíséretében ejtette vissza a mobilját, a padlóra és lassan engedte álomba merülni testét.

***
A csengetésre riadt föl, mikor pedig még csak próbálta összerakni, mit is jelenthet ez, már nyílt is az ajtó, és hallatszott ahogy valakik berobognak a lakásba hangos csaholás kíséretében. Az ágy lakója egy pillanatra megrémült, majd a hangokból sikerült leszűrnie, hogy mivel házi kedvencei nem kezdtek bele a behatolók cafatokra tépésébe, azok csakis ismerősök lehetnek. Ueda kábán pillantott fel a szőke fejre, amely a szobája ajtajában bukkant fel.
- Halihó!
- Ju... Jun... Jun? - próbálta kinyögni bandatársa nevét, két köhögő roham közt Ueda.
- Hú te aztán tényleg beteg vagy - vigyorgott rá, miközben besétált a szobába.
- Te mégis mit keresel itt? Meg ki van még veled? - nyögte ki végül, bár rekedt hangja inkább hasonlított fémes kaparászásra, mint egy énekes hangjára.
- Hoztam jó forró házi levest. Ez a legjobb gyógymód ilyenkor - lóbálta meg a beteg orra előtt Junno a dobozokat, amik a gőzölgő csodát rejtették.
- Voltál orvosnál? - lépett be az ajtón Maru. - Gondolom nem, és mivel vannak fenntartásaim azzal a kétes színű levessel kapcsolatban, hoztam egy kis gyógyszert.
- Hé! Azt a levest a mamám készítette! - Maru figyelmen kívül hagyta, a toporzékoló Junnot, és pár doboz gyógyszert pakolt ki az ágyra, és egy nagy csomag zsebkendőt. Amit Tatsuya rögtön magához ragadott.
- Maru imádlak!
- Hé! El a kezekkel, Maru az enyém! - hallatszott kintről Koki, aki még mindig a nappaliban küzdött a három hatalmas kutyával.

Ueda hitetlenkedve nézett végig, a két énekesen. Ha nem érezte volna ólomsúlyúnak minden egyes porcikáját, valószínűleg a nyakukba ugrik. Hihetetlennek tűnt számára, hogy valaki vette a fáradságot, hogy egyáltalán utána nézzen, mi történt vele. Junno időközben kiment, és a zajokból arra lehetett következtetni, hogy megpróbált megismerkedni Ueda konyhájával. Míg Maru sűrű fejcsóválás közepette nekiállt, megküzdeni a szennyes ruha és a használt zsebkendők halmaival.

Hosszas zörgés és csörömpölés után, Junno ismét megjelent az ajtóban kezei közt egy megpakolt tálcával, utána pedig - Ueda legnagyobb megdöbbenésére - Koki jött be a tévét cipelve. De mielőtt még megérdeklődhette volna, hogy Koki miért is próbálkozik drasztikusan átalakítani otthonát, ismételten csöngettek.

- Gyertek be, nyitva van! - ordította a banda rappere, míg terhét elhelyezte az ággyal szemben lévő íróasztalon.
- Kik jöjjenek be? - nézett Ueda kérdőn Junnora, aki épp a tálcát tette le az ölébe. De az csak vigyorogva rákacsintott, miközben oda ült mellé az ágyra.
- Mégis mi folyik itt? - próbálkozott most Maruval, mialatt az egy pohár vizet és pár fehér kapszulát nyomott a kezébe, amit rögtön be is vett.
- Megszállás! Bosszúból, mert a menedzsertől kellet megtudnunk, hogy beteg vagy.
- Na összeraktátok a lejátszott?
- Pár pillanat és megvan Jin. Hmm... ez vajon hova való? - morogta Koki, aki a frissen behozott DVD lejátszót próbálta összekötni a tévével.
- Na sikerült választani? - kérdezte Maru a beérkező Akamét.
- Nagy nehezen. Sokkal előbb is ide érhettünk volna, ha valaki, nem ragad le rajzfilm részlegen.
- Persze Kame, mert ha rajtad múlik csak komoly, életrajzi ihletésű filmeket hozunk.
- Jól van fiúk, nyugi van - kapta ki Koki, Kame kezéből a DVD-ket, és elkezdte beüzemelni a rendszert. Kame helyet foglalt Ueda másik oldalán, Maru pedig miután pár nagyobb párnát ledobott Kokinak, elnyúlt az ágy végében.

Ueda még mindig, csak némán hápogott döbbenetében. Lenézett a tálcán lévő, tényleg nem túl étvágygerjesztő levesre, majd pedig a körülötte lévőkre, akik most elcsendesedve élvezték a gyorsan rögtönzött filmes terápiát. Párat szipogott. Érezte, ahogy a boldogság szétárad mellkasában. Már nem tűnt olyan kilátástalannak, az elkövetkező pár lábadozó nap.
- Fiúk, köszönök mindent.