Változás

A karcsú alak lassan távolodott el az ajtótól, nesztelen haladt, szinte csak siklott, mígnem elérte a szoba közepét. Ott megtorpant, félszegen szakadt fel tüdejéből egy sóhaj, megkavarva ezzel az apró porszemeket, amik előtte táncoltak az aranyló fénysávban. A függönyön áttörő fény szikrázva világította meg az üres, fehér falakat.

Kame végigpillantott a világos szobában. Zavartan méregette a múltkor még oly tetszetős helyet. Emlékezett még, hogy mikor először lépett be ide szinte rögtön beleszeretett a lakásba. De most mégis hova lettek az akkori érzések? Mi zavarja? Miért fojtogatja most a falakból áradó fehérség? Ahogy áll ott középen, egyre apróbbnak érezte magát. Félve nézve a fölé magasodó ablakokra. Mi változhatott? És miért?

Zavartan kutatott az emlékeiben. Most a reggeli fény járja át a teret, talán ez lehet a baj? Mikor meglátta a hirdetést, és feljött megnézni a lakást, épp a bandával és a menedzserrel voltak ebéddel egybekötött megbeszélésen. Lehet, hogy a déli nap melege az, amit hiányol? Most pedig a rideg, korai fény rémiszti? Emiatt futkározna a gerincén az átkozott reszketés?

A tehetetlenség lassan csapott át rettegésbe, miközben körbefordult. Keresett valamit, egy biztos pontot, amiben megtalálhatja a meleget. De tekintete csak kapkodva cikázott az üres légben. Kiverte a víz, de közben vacogva koccantak össze fogai. Nem értette. Nem értette, mi romlott el. Ő maga lenne a hibás? Remegve hátrált. Futni szeretne, el innen. Mert már csak a menekülés maradt. De az ajtó megállította a hátát.

Most mi legyen? Nem képes, vagy inkább nem mer hátat fordítani az ásítozó ürességnek, ami mint egy szörnyeteg tátott szája várja az alkalmat, hogy elnyelhesse, magába zárhassa áldozatát. De akkor hogy szabadulhatna? Kame tehetetlenül állt, és várta a csodát, és ekkor megszólalt a csengő. Az éles hang végig csapott a néma térben, apró szilánkokra zúzva annak halotti csendjét. Kame megpördült, és mint egy fuldokló a mentőövért, úgy kapott a kilincs után. Majd feltépte az ajtót.

A következő pillanatban pedig betört az utca zaja, nyomában pedig egy nagy halom kartondoboz. Kame értetlenül meredt a dobozokból rakott halomra, ami előtte lebegett, aztán egyszer csak Ueda kukkantott ki mögülük.
- Kame, azt még esetleg elnézzük, hogy velünk cipelteted a cuccod, és eszed ágában sincs segíteni, de azt már nehezen, hogy ezek után nem vagy hajlandó beengedni az új lakásodba.
A megszólított erre gyorsan elhúzódott az útból, miközben lassan összerakta magában, hogy ő most épp költözködik, és hogy a többiek most értek ide az ő holmijával.
- Na mi van? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - mondta Junno miközben belépett a bejárati ajtón egy adag kartonba bújtatott könyvel, és ruhával.
- Á csak nem hittem volna, hogy ilyen hamar ide értek. Nem úgy volt, hogy még bő fél óra mire el tudtok indulni? - Próbálta magát összeszedni Kazuya.

- Viccelsz? Fél óra ide vagy oda, ha Tat-chan vezet esélyed sincs! Szerintem épp csak mázli, hogy te értél ide előbb, nem mi.
- Valami bajod van a vezetési stílusommal Junno?
- Á nem, nincs. Főleg, ha legközelebb nem az ülésbe épülve kell figyelnem, amint épp átszáguldasz a piroson.
Kame arcán egy halvány mosoly indult meg miközben figyelte, ahogy kedvenc teknősös ébresztőórája megindult a levegőben Junno fejét célozva. De ahelyett, hogy Taguchi kiáltott volna fel a puffanás és fájdalmas a nyögés a folyosóról hallatszódott.
- Kazuya az istenit! Minek kell neked ez a vacak?!
A három lakásban tartózkodó kíváncsian indult meg az ajtóhoz, hogy meglesse a teknős melyik berendezési tárgya akasztotta ki Jint. Az eléjük tároló látvány pedig nem volt mindennapi. Jin konkrétan a falnak préselődve nyögött, mert a hatalmas kanapé az előbb hullott finoman a lábára. Eközben Maru nyöszörögve próbálta még tartani a bútor másik felét, de hirtelen pánik ült ki arcára mikor meglátta Kokit, aki megszabadulva pár felcipelt ruhazsáktól, futva indult meg feléjük. Arcán szétterülő vigyor semmi jóra nem engedett következtetni.
- Koki ne. Ne kérlek. Ne, ne, NE! - kiáltotta kétségbeesetten Yuichi, de a férfi egy könnyed ugrással átlendült a háttámla fölött, és vetődött rá a szófára.
- Baszd meg Tanaka! - üvöltött fel Jin, mert bár a bútor arrébb csúszott a lábáról, de így még jobban a falnak préselte az énekest.

Maru pár pillanatig még megfeszült, de végül feladta és elengedte a kanapét, ami így csattanva földet ért. Koki meg nemes egyszerűséggel elterült a sötétkék bútoron. Junno és Kame hangos nevetéssel jutalmazták az attrakciót, és még Ueda sem bírta megállni mosolygás nélkül. Akanashi csak villámló szemekkel pillantott végig rajtuk.
- Mi lenne, ha végre segítenétek is egy kicsit, hogy aztán kinyírhassam azt az örültet?!

A fiuk még mindig kicsit fulladozva átvették a bútort, és az bevonszolták azt a lakásba. Jin pedig rögtön megindult volna, hogy teljesíthesse ígéretét, de végül lábfájdalmaira hivatkozva inkább leheveredett a szófára. Ugyanezen okokból kifolyólag ott is maradt az elkövetkező 20 percben, mialatt a többiek felhordtak minden csomagot az autókból. Morogva húzódott arrébb, mikor Ueda oda heveredett mellé, illetve Junno a lábához. Koki egy pillanatig szemezett Jinnel.
- Ne is álmodj arról, hogy te is ide fekszel - szusszantott dühösen, mire Koki egy vállrándítással lehuppant a karfára. Maru kiráncigált egy párnát az egyik dobozból, és míg a szófának dőlve elfoglalta helyét a parkettán, Kame csöndben nekidőlt a falnak.
- Kame egy darab bútor nincs a lakásban. Leszámítva persze ezt - állapította meg csendben Jin. - Na tehát miért is pont ezt kellet neked megtartanod a régiek közül? Nem lett volna jobb például egy ágy? Esetleg egy asztal?
- Tréfálsz Jin? Ez a bútor szinte már ereklye! Még anno Jhonny konferencia terméből csórtam el. Nem emlékszel?

Jin csak felnyögött jelezve, hogy igen emlékszik, hisz véletlenül akkor is ő segédkezett a cipekedésben. Kame előrehajolt, és szeretetteljesen végigsimított a bársonyhuzaton. Szemeiben furcsa csillogás jelent meg, ajkai pedig kéjes mosolyra húzódtak.
- Mindamellett ezen a kanapén döntöttem meg mindannyiótok...

Egy pillanatra mély csend lett, ahogy az információ lassan eljut az értelmezés fázisáig, aztán hirtelen csapott fel a hangzavar.
- Kikérem magamnak! ÉN voltam felül - kiabálta Bakanashi miközben felpattant lelökve ezzel Himét az egyre jobban vörösödő Nakamaru nyakába. A páros fájdalmasan nyögdécselt miközben próbáltak kigabalyodni egymásból.
- Én esküszöm, hogy nem... nem akartam... részeg voltam nem tudtam mi törté... - harsogta Junno vörös fejjel pattogva. De Koki ordítása szinte mindenkiét elnyomta.
- TE!! Azt mondtad soha. SOHA SENKINEK nem mondod el! - Közben pedig habzó szájjal pattant, hogy elkapja a kacagó Kazuyát, de elvágódott az épp Hime alól kimászó Maruban.

Kame nevetve húzódott arrébb, élvezettel szívta magába a szobában uralkodó meleg levegőt. Boldogság járta át, mikor végig nézett társain. Igen most már tudta mi zavarta, tudta mi az, ami leginkább hiányzott a lakásból. A csapata, a barátai, a családja. Mert neki mindezt jelenti a KAT-TUN.