Zuhanás

Az ajtó halk kattanással üdvözölte Marut, ahogy belépett a sötét lakásba. Nem kapcsolt villanyt, hagyta, hogy körbeölelje az árnyékok sokasága, ahogy haladt befelé. Remegő lábai a nappalinál torpantak meg, nekidőlt a falnak, kezei pedig önkéntelenül valami kapaszkodót kerestek. Mintha teste ösztönösen attól tartana, hogy mint a magára hagyott játék összecsuklik, és nem moccan többet. Nedves ujjait görcsösen szorította a szája elé, s reszketegen tört fel tüdejéből a levegő. Az orrában még mindig ott volt a klór jellegzetes szaga. Próbálta kényszeríteni magát, hogy minél többet szívjon be a szobát átjáró illatból. Az Ő illatából... az otthona melegéből.

Az egész lakást átjárta az Ő eszenciája, mintha a lelkét csepegtették volna körbe. Maru szinte érezte, ahogy hátulról átfonja karjaival, finoman szorítva testéhez. De nem. Yuichi szemei kitágultak, ahogy kirajzolódott előtte a kecses test amint zuhan lefelé. Újra és újra lejátszódott előtte a kép, mint egy régi beakadt lemez. Egy fekete fehér film szemcsékkel és szakadásokkal, és csupán egyetlen egy szín az, ami nem fakult ki. Ami elárasztja a képet, majd a film megadja magát és végleg elpattan a szalag.

Körmeit szinte belevéste a falba. Küzdött, hogy újra mozduljon, vagy legalább lélegezzen. De csak a szíve dobogott, lüktetett, és ez az ütem átjárta. Ott zúg a fülében, mikor csak egy kis csendre vágyott. Csak ne megint ezt az ütemes pityegést. A füléhez kapott volna de valami vörös villant a sötét vásznon.

Vér.

Egy pillanatra elmaradt a dobbanás, majd kétszeres erővel kezdte szaggatni a dobhártyáját. Zihálva meredt véres kezeire. Az Ő vére. Szinte rögtön ellépett a faltól, és kezdett futni a fürdő felé. Fel sem pillantva rontott be és nyitotta meg a vizet. Vadul dörzsölte, de a vörös ott éktelenkedett a fehér képen. Percekig állt és próbálkozott. De csak nem akart eltűnni... mindig ott lesz ezentúl. A bizonyíték, hogy ő végzett vele... az ő hibája.

Lassan minden egybefolyt, kezeiről kúszott szerte a vörös. Már csak azt látta. Pislogni próbált, s megérezte az arcán lepergő cseppeket. Ott térdelt a hideg csempén és a kezét figyelte. Tiszta volt. Sóhajtott egyet.
- Pihennem kell.
Kényszeríttette magát, hogy elszakítsa tekintetét remegő kezeiről. Mélyeket lélegzett, próbálta összeszedni magát.
- Minden rendben lesz - áltatta magát. – Kame is ezt mondta. Minden rendben lesz, csak egy kis alvásra van szükségem.

Próbált átlátni a könnyfüggönyön és feltápászkodott. Belepillantott a tükörbe, először a mai nap folyamán. De nem ismerte fel az arcot. Nem. A fakó arc, a sötét árnyék a szemei körül, és azok az üres szemek, nem lehettek az övéi. Mintha egy halott kiüresedett teste tekintene rá. Igen... így kéne lennie. Most neki kéne ott feküdnie. Neki, kellet volna ugrania.

Kezei tétován kutattak, míg végre megtalálták a még bontatlan gyógyszeres dobozt. Aludnia kell. Pihenni egy kicsit. Ezért jött el, nem várta meg a végét. Lassan kilépett a fürdőből. Közben markába nyomta az apró, fehér tablettákat. Tiszta fehérségük megnyugtatták kicsit. Lassan lépkedett és mikor megszólalt a telefon mintha meg sem hallotta volna, ment tovább. A hálószoba ajtajában eldobta az üres dobozt, már épp becsukta volna az ajtót mikor a csengés abbamarad, és bekapcsol az üzenetrögzítő.
- Szia! Itt Tatsuya, kérlek a sípszó után hagy üzenetet.

Végig futott rajta a remegés, ahogy meghallotta a hangját. A nehezen összerakott nyugalma szilánkokra szakadt és érezni vélte, ahogy egész belseje belesajdul a hangjába. Küzdött a remegés és az újra előtörő pánik ellen. Aztán egy hosszú, éles sípszó. Maru összeszorított szemeivel is szinte látta, ahogy egy monitoron megjelenik a hosszú egyenes csík...

Majd egy végtelennek tűnő pillanatig csak csend és mozdulatlanság. Csupán a könnyek kezdték meg újra zuhanásuk, hogy aztán a kegyetlen földnek csapodva végezzék szétkenődött vörös foltokként. Aztán szájához emelte a megannyi hófehér, apró gyógyszert, de a mozdulatnak Jin hangja vetett véget.

- Maru? Ott vagy? Kérlek vedd fel!! Sehol sem tudunk elérni! Mi történt? Azonnal gyere be a korházba! Uedát most hozták ki a műtőből. Jól van! Hallod? JÓL VAN!

Egy marék gyógyszer gurult szét a padlón, mint valami törött játék belsejéből peregtek volna ki. De Nakamaru ezt már nem látta, nem volt ott. Rohant, rohant ahogy csak bírt és közben az a két szó visszhangzott benne. Ütemesen újra és újra mint egy megindítva vérkeringését ott zakatolt a mellkasában: "Jól van!"